Az úgy van,hogy idén májusban lejár a személyim. Szóval amúgy is lassan csereérett lesz, de a kiutazás most kicsit meg is gyorsította a dolgot. Gondoltam, akkor most szerét is ejtem a dolognak. Kaphatok én is ilyen csipes, kártyás, ujjlemonyatos csodát, amivel a fenékszőrszálak számát is követni tudják a jövőben. Juhé!

Gondoltam, ha már modern kor, meg újragondolt Kormányablak, hát kérek előre időpontot valahol itt a székesfővárosban csak akad szabad fél óra. Aha, persze. Naív liba.

A telefonszám működött, egy kedves fiatal hangú nő vette fel. Ez plusz pont. Mondom, hogy időpontot szeretnék ,és relatíve sürgősen ,mert a költözés miatt szorít az idő. "Március végéig sehol semmi".

Megnézett azért a biztonság kedvéért három okmányirodát. És valóban. Leghamarabb áprilisi szabad helyek vannak. Szóval marad a napi sorszám és a bizonytalan idejű aszalodás.

Ma reggel így is történt. Magamhoz képest hajnali órán elindultam (a főnöknek előre szóltam,hogy valszeg kicsit kések majd...jól tettem). A villamos nem járt. Gondterhelt, fáradt arcú tömegek tülekedtek tétován... Én meg elindultam gyalog. Kb. másfél km az okmányiroda. Az menni fog. És menet közben felpattanok a vilire, ha jön.. Hát nem jött...

Végül begyalogoltam az irodába. Az iroda ajtaján belépve még láttam, ahogy elhúz mögöttem a villamos. (Anyád!) Sorszám.

Automata van, szabadság nincs! Egy idősebb, megfáradt arcú, túlsúlyos nyugdíjas biztonsági őr ül és nyomogatja az automatát.Csak épp most sehol nincs. Persze tájékoztatás nyet, így minden frissen érkező az előtte állókon keresztül vetődve akar az automatához jutni, amire vagy egy morcos morranás „én is oda várok”, vagy egy "Ön nem nyomhat" jellegű bőbeszédűnek tekinthető válasz jut.

Úgyhogy várunk. Őrünk egyszercsak felbukkan. Végignéz a távollétében felhalmozódott soron, sóhajt egyet, arcán a „megintbazmeg” kifejezés ül. „Hova tetszik?” kérdezi az előttem állót…

Már ülök a cetlimmel, amin az áll: „várakozók száma: 17”. Agyfasz. Hosszú nap lesz.

Szelíd másfél órás várakozás következik. Lassan peregnek a percek. A számláló minden egyes csippanására egyszerre mozdulnak a fejek. Mint egy teniszmeccs, ahol csak az egyik oldalra pattog a labda. Mindenki nézi, latolgatja, mikor kerülhet sorra. Közben idegesen dobol a lábával, vagy rezignáltan előre néz, megint mások az okostelefonjukat babrálják. „Na, a Joci megint kirakott a csajával egy képet. Lájk”

„hát ezt nem hiszem el, nem adnak ki sorsjegyet”- pördül ki egy idősödő kisebbségi nő az automatától „ azt mondja az őr, hogy várjak fél órát, akkor lesz legközelebb osztás…” A nő teátrálisan távozik. Páran odalesnek, aztán megint visszazuhannak az automata csipogásával kísért rezignáltságba.

Idős néni érkezik, majd üvöltve beszél a butafonjába: „Azt mondja az őrúr, hogy nem vagyok a listán, hiába mondtam,hogy a lányom foglalt nekem ide időpontot 9-re. Nem. Nem tudom mi van. Azt sem tudom, hogy várjak, vagy menjek. Mi van?.... Menjek?...Jó megyek. Majd foglaljunk akkor máskorra. Bár azt sem tudom, mi a jobb. Lehet várni kéne…Jó. Igaz. Akkor megyek. Indulok…” És innentől még fél óráig üvöltve beszél a telefonba az indulás szándékának látható jele nélkül. Így a reggeli várakozó közönség megtudhatja többek között, hogy a néninek egy lánya van, aki igen ideges a köcsögök miatt, akik nem foglalták be az időpontot. És hogy a néni hétfőn kap nyugdíjat.

Hungarian társadalomrajz.

Egy testes fiatal nő érkezik burkában. Rajta Chanel bros. Láthatóan nem a szomszéd kínaiban szerezte. „Ócósánel. Kici péz.”

Sorszámot kap. Feszülve vár az ajtóban. Kis naív, gondolom. Nyilván azt hiszi egyből sorra kerül.

Már csak egy ember van előttem. Ugrásra készen várok. A burkás nő még mindig vár és azt ecseteli egy srácnak tökéletes magyarsággal, hogy ő „szaudiarábiában” él, ott van a cége és hát sokfelé élt már a világban, de ilyen szar színvonalú szolgáltatás, mint Magyarországon, sehol nem volt .

Hirtelen eszembe jut a határokon átrohanó arab embertömeg, akinek véletlenül semmilyen személyes irata nincs… De inkább elengedem a gondolatot és elhiszem, hogy itt tényleg szar. Hiszen én is épp benne vagyok.

 Az ügyintézés bruttó tíz, nettó 8 perc volt. De csak azért, mert háromszor fotóztak. Nyilván nem mindegy, mennyire hülye fejet néz az ember a személyijén 6 évig (merthogy az új már addig érvényes).

A csaj a második fotó után már picit ideges. Rángatja a száját. „Ez nem a Vogue bazmeg", gondolja magában.

„Ujjlenyomatot akar a kártyához?”-kérdezi gépiesen. Faszomsetudja, gondolom. „Megéri az nekem? Akarjak?”- kérdezek vissza.

„Hát pl. a repülőtéren, meg az állomásokon, amikor utazik, akkor ki tudja használni.” Nem igazán értem a magyarázat mögött a logikát, de mielőtt visszakérdeznék már oda is veti a csaj egy kolléganőjének: „ne röhögjé’, te mondtad, hogy eztet mondjam”.

A kérdésem tehát ezennel bennmarad. Nem forszírozom ezt az ujjlenyomat kérdést. „Kösz, nem”- vetem oda.

 Fontos,hogy az ügyintézők jól ki legyenek okítva. Gratulálunk, sikerült!

 És már készen is vagyunk. Csak egy dolgot nem értek: ha két ablak dolgozik párhuzamosan csak a személyi igazolvány cseréken, ami kb. 10 perc (még hisztis fotómániások esetén is), akkor mi a fenéért kell 17 ember esetén közel két órát várni a sorra kerülésre?

Kis magyar matek. Tessék kiszámolni!

 Szóval Kedveseim, ha bárkinek, bármikor kételye van, hogy menjen-e, vagy maradjon itthon, akkor javaslom,hogy menjen el ügyet intézni egy okmányirodába, és a kérdés rögtön okafogyottá válik.

Megosztás a facebookon

Nagyjából tegnap vált hivatalossá az egész kiküldetés dolog. Értsd: a Vezérigazgatónál voltunk a főnökömmel, aki nagy hepin rábólintott. Igaz, már napok óta tudta, mi zajlik. Mint kiderült, kintről informálták folyamatosan, úgyhogy valszeg hamarabb tudta, hogy mit fogok határozni, mint én magam. Ilyen egy igazi főnök, mondhatnánk...
Láthatóan baromira imponált neki, hogy dícsérő szavakat hallott. Átvitt értelemben magáénak is érzi a sikert, hogy az Ő területéről most megint kikerül valaki a nagy központba. Ez azért jól esik, habár a politika, diplomácia sosem volt kenyerem. A mi vezetőnk pedig ezekben a dolgokban igazán jó.

Ez a nagy általános. Aztán persze a háttérben meg mindenféle elszámolási, költségpakolgatási és egyéb adminisztrációs fennforgások vannak, ami miatt a HR igazgatótól, a Pénzügyi igazgatóig mindenkinek felrobban a feje. Hogy oldják meg? Hova számolják el? Mi is legyen ezzel? Osztás, szorzás...

De nincs mese. A nagyfőnök kiadta az ukászt: meg kell csinálni. Pont. És ilyenkor nincs helye "de"-knek, vagy "nem tudom"-oknak. Ráadásul a személyzeti főnök új ember, és nyilvánvalóan bizonyítani is akar.

Hát most jól bekerült a mélyvízbe szegény.

A főnökömről nem tudom eldönteni, örül-e vagy sajnálja, hogy elmegyek, netán kicsit féltékeny az egész dolog miatt. Egyszer ilyen, másszor olyan. Látom,hogy próbál segíteni egyfelől, másfelől meg néha jön egy olyan nézés, egy olyan félmondat, hogy majdnem elnézést kérek a létezésemért. És hát a kollégákon is hasonló érzéseket látok (már, aki tudja). Egy kettő örömmel gratulál. Javarészt, akikkel amúgy is jóban vagyunk. Sokan meg csak hümmögnek, hallgatnak.

A másik, a gratulálok, majd azért odaszólok valami epéset kategória. Jelentem, egy már meg is volt. És basszus, még csak egy napja hivatalos. Mi lesz itt még másfél hónapig?

Ma reggel épp nem gyomorgörccsel ébredtem, de az elmúlt napokban többször is. Amikor felébredek és tudatomra térek, egyből az jár a fejemben,hogy hamarosan egy másik országban ébredek majd így, egy csomó idegen ember között. Ott fogok befelé zötyögni a metrón/buszon a munkába (vagy biciklin!:)) és ritkaságszám lesz  magyar szó...

Vajon bírni fogom? Vajon szeretni fogom? Vajon visszavágyom ide majd? Annyi, de annyi kérdés kavarog bennem folyamatosan... És ez csak egy év kiküldetés. Vajon mit érezhetnek azok, akik úgy csukják be maguk mögött az ajtót, hogy azt sem tudják, valaha visszaköltöznek-e a hazájukba?

Megosztás a facebookon

A "költő" bemutatkozik

Röviden pár szóban magamról mindenekelőtt..

35 (hamarosan 36..pff) éves nő vagyok. Végzettségemet tekintve közgazdász. Pénzügyi területen dolgozom, mint projektvezető.

Jelenlegi munkahelyemen kicsit több, mint két éve dolgozom. Ez egy multinacionális nagybank, melynek világszerte vannak divíziói. Az itthoni relatíve családias. Korábban szintén pénzügyi területen dolgoztam mint rendszerszervező, majd projektvezető.

A cég, ahol most dolgozom, erőteljesen nemzetközi, ami a napi munkavégzésen is meglátszik. Sokat dolgozunk külföldi kollégákkal, napi szinten és tárgyalási szinten kell használnunk az angolt.  Erős támogatottsága van a külföldi, tanulmányi célzatú munkavégzéseknek.

Ilyesmibe vágok most bele én is, amikoris egy évig Amszterdamban dolgozom majd kinti kollégákkal.

A magánéletem tekintetében semmi extra. Egyedülálló vagyok. Mára picit ki is égtem, annyi hülyével hozott össze a jósorsom az elmúlt időszakban. Úgyhogy most inkább a munkámra koncentrálok, a női princípium beteljeseítését a klímax tájára tervezem (bocs, Ákos!), amikor pánikszerűen teherbe esek majd az első utamba eső férfiegyedtől, hogy azután egy közepesen langyos kapcsolatban boldogíthassuk egymást a kölcsönös megcsalásig, vagy/és válásig.

Ja persze, aki a fenti bekezdést komolyan vette, magára vessen..:))

Hogy mi a célom ezzel a bloggal?

Nem is tudom.

Az a helyzet,hogy friss a dolog. A napokban derült ki ez az egész és még igen a hatása alatt vagyok, és valószínűleg ez így is marad...

Rengeteg gondolat, érzés kavarog bennem folyamatosan és úgy érzem, megőrülök, ha nem pörgethetem ki magamból. Mint egy hullámvasút. Egyszer hurrászerű örömcunami, másszor sírásig feszülő félelem az újtól, a változástól.

Szóval ez amolyan virtuális szennyesláda lesz. Aki akarja elolvassa, és levonja a maga konzekvenciáit.

Vagy csak szimplán röhög egy jót a bénázásaimon..

A kivándorlás, a külföldre költözés fájóan aktuális téma ma Magyarországon. Habár az én esetem nem a klasszik "kilátástalan kivándorló" kategória, azt hiszem, ez az aspektus is érdekes lehet.

Egy olyan helyzetből indulok el, amikor tulajdonképpen most sincs panaszra okom, eltartom magam, fizetem a számláimat és akár félre is tudok tenni (bár ezen a téren még lenne mit tanulnom). Mégis úgy érzem, sokat jelentene, sokat adna, adhatna, ha kicsit kimozdulnék innen ,ha látnék egy másik szemszöget, egy másik aspektust, kultúrát, szemléletet.

A célom az,hogy a tanulást követően visszajöjjek és itt hasznosítsam azt, amit kinn "összegyűjtöttem".

Ha van kedved, tarts velem ezen az úton.

 

 

Megosztás a facebookon