Nagyjából tegnap vált hivatalossá az egész kiküldetés dolog. Értsd: a Vezérigazgatónál voltunk a főnökömmel, aki nagy hepin rábólintott. Igaz, már napok óta tudta, mi zajlik. Mint kiderült, kintről informálták folyamatosan, úgyhogy valszeg hamarabb tudta, hogy mit fogok határozni, mint én magam. Ilyen egy igazi főnök, mondhatnánk...
Láthatóan baromira imponált neki, hogy dícsérő szavakat hallott. Átvitt értelemben magáénak is érzi a sikert, hogy az Ő területéről most megint kikerül valaki a nagy központba. Ez azért jól esik, habár a politika, diplomácia sosem volt kenyerem. A mi vezetőnk pedig ezekben a dolgokban igazán jó.

Ez a nagy általános. Aztán persze a háttérben meg mindenféle elszámolási, költségpakolgatási és egyéb adminisztrációs fennforgások vannak, ami miatt a HR igazgatótól, a Pénzügyi igazgatóig mindenkinek felrobban a feje. Hogy oldják meg? Hova számolják el? Mi is legyen ezzel? Osztás, szorzás...

De nincs mese. A nagyfőnök kiadta az ukászt: meg kell csinálni. Pont. És ilyenkor nincs helye "de"-knek, vagy "nem tudom"-oknak. Ráadásul a személyzeti főnök új ember, és nyilvánvalóan bizonyítani is akar.

Hát most jól bekerült a mélyvízbe szegény.

A főnökömről nem tudom eldönteni, örül-e vagy sajnálja, hogy elmegyek, netán kicsit féltékeny az egész dolog miatt. Egyszer ilyen, másszor olyan. Látom,hogy próbál segíteni egyfelől, másfelől meg néha jön egy olyan nézés, egy olyan félmondat, hogy majdnem elnézést kérek a létezésemért. És hát a kollégákon is hasonló érzéseket látok (már, aki tudja). Egy kettő örömmel gratulál. Javarészt, akikkel amúgy is jóban vagyunk. Sokan meg csak hümmögnek, hallgatnak.

A másik, a gratulálok, majd azért odaszólok valami epéset kategória. Jelentem, egy már meg is volt. És basszus, még csak egy napja hivatalos. Mi lesz itt még másfél hónapig?

Ma reggel épp nem gyomorgörccsel ébredtem, de az elmúlt napokban többször is. Amikor felébredek és tudatomra térek, egyből az jár a fejemben,hogy hamarosan egy másik országban ébredek majd így, egy csomó idegen ember között. Ott fogok befelé zötyögni a metrón/buszon a munkába (vagy biciklin!:)) és ritkaságszám lesz  magyar szó...

Vajon bírni fogom? Vajon szeretni fogom? Vajon visszavágyom ide majd? Annyi, de annyi kérdés kavarog bennem folyamatosan... És ez csak egy év kiküldetés. Vajon mit érezhetnek azok, akik úgy csukják be maguk mögött az ajtót, hogy azt sem tudják, valaha visszaköltöznek-e a hazájukba?

Megosztás a facebookon