Az úgy van,hogy idén májusban lejár a személyim. Szóval amúgy is lassan csereérett lesz, de a kiutazás most kicsit meg is gyorsította a dolgot. Gondoltam, akkor most szerét is ejtem a dolognak. Kaphatok én is ilyen csipes, kártyás, ujjlemonyatos csodát, amivel a fenékszőrszálak számát is követni tudják a jövőben. Juhé!

Gondoltam, ha már modern kor, meg újragondolt Kormányablak, hát kérek előre időpontot valahol itt a székesfővárosban csak akad szabad fél óra. Aha, persze. Naív liba.

A telefonszám működött, egy kedves fiatal hangú nő vette fel. Ez plusz pont. Mondom, hogy időpontot szeretnék ,és relatíve sürgősen ,mert a költözés miatt szorít az idő. "Március végéig sehol semmi".

Megnézett azért a biztonság kedvéért három okmányirodát. És valóban. Leghamarabb áprilisi szabad helyek vannak. Szóval marad a napi sorszám és a bizonytalan idejű aszalodás.

Ma reggel így is történt. Magamhoz képest hajnali órán elindultam (a főnöknek előre szóltam,hogy valszeg kicsit kések majd...jól tettem). A villamos nem járt. Gondterhelt, fáradt arcú tömegek tülekedtek tétován... Én meg elindultam gyalog. Kb. másfél km az okmányiroda. Az menni fog. És menet közben felpattanok a vilire, ha jön.. Hát nem jött...

Végül begyalogoltam az irodába. Az iroda ajtaján belépve még láttam, ahogy elhúz mögöttem a villamos. (Anyád!) Sorszám.

Automata van, szabadság nincs! Egy idősebb, megfáradt arcú, túlsúlyos nyugdíjas biztonsági őr ül és nyomogatja az automatát.Csak épp most sehol nincs. Persze tájékoztatás nyet, így minden frissen érkező az előtte állókon keresztül vetődve akar az automatához jutni, amire vagy egy morcos morranás „én is oda várok”, vagy egy "Ön nem nyomhat" jellegű bőbeszédűnek tekinthető válasz jut.

Úgyhogy várunk. Őrünk egyszercsak felbukkan. Végignéz a távollétében felhalmozódott soron, sóhajt egyet, arcán a „megintbazmeg” kifejezés ül. „Hova tetszik?” kérdezi az előttem állót…

Már ülök a cetlimmel, amin az áll: „várakozók száma: 17”. Agyfasz. Hosszú nap lesz.

Szelíd másfél órás várakozás következik. Lassan peregnek a percek. A számláló minden egyes csippanására egyszerre mozdulnak a fejek. Mint egy teniszmeccs, ahol csak az egyik oldalra pattog a labda. Mindenki nézi, latolgatja, mikor kerülhet sorra. Közben idegesen dobol a lábával, vagy rezignáltan előre néz, megint mások az okostelefonjukat babrálják. „Na, a Joci megint kirakott a csajával egy képet. Lájk”

„hát ezt nem hiszem el, nem adnak ki sorsjegyet”- pördül ki egy idősödő kisebbségi nő az automatától „ azt mondja az őr, hogy várjak fél órát, akkor lesz legközelebb osztás…” A nő teátrálisan távozik. Páran odalesnek, aztán megint visszazuhannak az automata csipogásával kísért rezignáltságba.

Idős néni érkezik, majd üvöltve beszél a butafonjába: „Azt mondja az őrúr, hogy nem vagyok a listán, hiába mondtam,hogy a lányom foglalt nekem ide időpontot 9-re. Nem. Nem tudom mi van. Azt sem tudom, hogy várjak, vagy menjek. Mi van?.... Menjek?...Jó megyek. Majd foglaljunk akkor máskorra. Bár azt sem tudom, mi a jobb. Lehet várni kéne…Jó. Igaz. Akkor megyek. Indulok…” És innentől még fél óráig üvöltve beszél a telefonba az indulás szándékának látható jele nélkül. Így a reggeli várakozó közönség megtudhatja többek között, hogy a néninek egy lánya van, aki igen ideges a köcsögök miatt, akik nem foglalták be az időpontot. És hogy a néni hétfőn kap nyugdíjat.

Hungarian társadalomrajz.

Egy testes fiatal nő érkezik burkában. Rajta Chanel bros. Láthatóan nem a szomszéd kínaiban szerezte. „Ócósánel. Kici péz.”

Sorszámot kap. Feszülve vár az ajtóban. Kis naív, gondolom. Nyilván azt hiszi egyből sorra kerül.

Már csak egy ember van előttem. Ugrásra készen várok. A burkás nő még mindig vár és azt ecseteli egy srácnak tökéletes magyarsággal, hogy ő „szaudiarábiában” él, ott van a cége és hát sokfelé élt már a világban, de ilyen szar színvonalú szolgáltatás, mint Magyarországon, sehol nem volt .

Hirtelen eszembe jut a határokon átrohanó arab embertömeg, akinek véletlenül semmilyen személyes irata nincs… De inkább elengedem a gondolatot és elhiszem, hogy itt tényleg szar. Hiszen én is épp benne vagyok.

 Az ügyintézés bruttó tíz, nettó 8 perc volt. De csak azért, mert háromszor fotóztak. Nyilván nem mindegy, mennyire hülye fejet néz az ember a személyijén 6 évig (merthogy az új már addig érvényes).

A csaj a második fotó után már picit ideges. Rángatja a száját. „Ez nem a Vogue bazmeg", gondolja magában.

„Ujjlenyomatot akar a kártyához?”-kérdezi gépiesen. Faszomsetudja, gondolom. „Megéri az nekem? Akarjak?”- kérdezek vissza.

„Hát pl. a repülőtéren, meg az állomásokon, amikor utazik, akkor ki tudja használni.” Nem igazán értem a magyarázat mögött a logikát, de mielőtt visszakérdeznék már oda is veti a csaj egy kolléganőjének: „ne röhögjé’, te mondtad, hogy eztet mondjam”.

A kérdésem tehát ezennel bennmarad. Nem forszírozom ezt az ujjlenyomat kérdést. „Kösz, nem”- vetem oda.

 Fontos,hogy az ügyintézők jól ki legyenek okítva. Gratulálunk, sikerült!

 És már készen is vagyunk. Csak egy dolgot nem értek: ha két ablak dolgozik párhuzamosan csak a személyi igazolvány cseréken, ami kb. 10 perc (még hisztis fotómániások esetén is), akkor mi a fenéért kell 17 ember esetén közel két órát várni a sorra kerülésre?

Kis magyar matek. Tessék kiszámolni!

 Szóval Kedveseim, ha bárkinek, bármikor kételye van, hogy menjen-e, vagy maradjon itthon, akkor javaslom,hogy menjen el ügyet intézni egy okmányirodába, és a kérdés rögtön okafogyottá válik.

Megosztás a facebookon